Prológus

Az ablakon át nézem, ahogy a falevelek lehullanak a földre, majd azokat távolra elfújja a szél. Bár ilyen egyszerűen eltudnék én is tűnni! Nem kéne rágódnom a problémákkal, amik mostanra már megszokottá váltak mindennapjaimban, de bármit megadnék, ha én is egy egyszerű tini lennék. De sajnos ez nem így van. Nem mindenkinek adatik rózsaszín felhős élet, nekem különösképpen nem! Nem tudom, hogy bírni fogom e, ezt a hatalmas terhet a vállamon! De bármennyire nehéz, nem fogom feladni, mert a nagybátyám és nagyanyám számítanak rám. Együtt kell szembe néznünk mindennel, amik a hátunk mögött szerveződnek.
- Raven, készen vagy? - nézett be nagyim a résnyire nyitott ajtón.
Megráztam a fejem, felébredve a saját kis világomból.
- Persze! - köszörültem meg a torkom, majd felkaptam a vállamra a hátizsákom és kiléptem, a biztonságot nyújtó szobámból. Lementem a lépcsőn, már csak rám vártak. Mielőtt kiléptem volna a friss, őszi levegőre, még utoljára megnéztem magam a bejárati ajtó mellet lévő tükörben. A hajam kócos, mint egy szénaboglya, de nem érdekel. Egy sárga ruhát vettem fel, fekete mintákkal, épp a térdem fölé ér egy kicsivel, a ruha fölé pedig egy zöld, vékony kabátot.  Fekete harisnya takarja a lábam, és legutoljára felhúztam a lábamra egy egyszerű tornacipőt. Próbálom az ujjaimmal kibogozni a hajamban lévő gubancokat, de reménytelen. Kifújom a levegőt, majd kilépek az ajtón. Arcomat megcsapja a levegő, s máris jobb kedvem lett. Beszálltam előre, rá se nézve Algernonra, majd bekötöttem magam a biztonsági övvel.
- Hidd el, így lesz mindenkinek a legjobb! - fordult felém, de én csak kibámultam az ablakon.
- Nekem nem! - suttogtam, de nem hallotta meg. Nekidöntöttem az üvegnek a fejem, és néztem az elsuhanó tájat. Próbáltam elterelni a gondolataim, nem sok sikerrel. Alig fél óra alatt megérkeztünk. Ahogy megláttam a hatalmas épületet, máris összeszorult a torkom. És íme a Bowman High School. Ahol az elkövetkezendő két évemet fogom tölteni. Remek! Nincs is jobb sok idiótával összezárva lenni, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy milyen dolgok történnek körülöttük!
- Érezd jól magad! És próbálj meg barátokat szerezni! - mosolygott biztatóan felém Algernon.
- Hát persze! - sóhajtottam egy hatalmasat, majd kiszálltam, de mielőtt becsukhattam volna a kocsi ajtaját, még hozzá tett ennyit:
- Tudod, néha szólíthatnál nagybácsinak! - mosolygott, mire én csak megráztam a fejem és végleg becsuktam az ajtót. Nagy levegőt vettem, kicsit elidőztem, aztán táskám pántját szorongatva beléptem. Fülsüketítő zaj, a diákok össze vissza rohangálnak. Teljesen kívülálló vagyok. Ahogy végig sétáltam a folyosón, hallottam pár megjegyzést, hogy "ez ki?" vagy "nézd már, hogy néz ki". Oké, már most látom, hogy utálni fogom a közép sulit! Átkozom a napot, mikor drága nagybátyám közölte, hogy nem lehetek többé magántanuló és elköltözünk. Nem mintha a költözést bántam volna, hisz semmi sem fűzött Walhalla-hoz, de maga a tudat, hogy velem egy korúakkal kell tanulnom, kikészített. ők nem tudnak semmit rólam, de már most ítélkeznek. Megkerestem a titkárságot, bekopogtam,majd miután beinvitáltak, beléptem.
- Jó napot! - köszöntem a hölgynek,a ki szorgosan gépelt valamit, aztán hangomra felkapta fejét. Széles mosolyra húzta száját és elindult sebesen felém.
- Biztos te vagy Raven Porter! - még mindig mosolygott, majd átkarolta a vállam és elkezdett vezetni az asztal felé. Leültem a székre, kezem izzadt, a gyomrom borsóméretűre zsugorodott.
- Már vártunk! A mi kis városunkba nem igen jönnek új lakók, éppen ezért, te most nagyon felkavartad a port! - nézett fel a papírok mögül, arca majdhogynem kettéreped a mosolyától.
- Sajnos nem volt más választásom! - kezdtem vizslatni a padlót, s csak imádkozni tudtam, hogy ne firtassa tovább a dolgot.
- Értem! Nos, itt az órarended, és minden más,a mely szükséges lehet! - mosolygott, majd az ajtó felé biccentett.
Pár pillanatig még ültem és próbáltam felfogni, hogy mi történik, majd mikor még egyszer az ajtó felé biccentett, felálltam és elindultam az ajtó felé. A kezem már a kilincsen volt, mikor hirtelen megszólalt. Visszafordultam, az asztalnál ült, kezeit az asztalon összekulcsolta és mélyen a szemembe nézett. Az előbbi széles vigyornak nyoma sem volt. Még mindig mosolygott, de ez már korántsem volt baráti, sokkal inkább olyan ördögi.
- Ha bármiben segíthetek, csak szólj! Gyere hozzám, nyugodtan! - szépen lassan ejtette ki a szavakat, és pedig már minél előbb el akartam tűnni innen.
- Rendben, köszönöm! - daráltam el gyorsan, majd sebesen kiléptem, vagyis inkább kitörtem az irodából. Becsuktam az ajtót, majd mentem volna tovább, de a nagy iramodásom közepette neki ütköztem valakinek. A fiú mindent kiejtett ami a kezében volt.
- Bassza meg! - szitkozódtam oda se figyelve rá, majd lehajoltam és összeszedtem a holmijait. De ő nem hajolt le és segített. Felment bennem a pumpa. Dühösen álltam fel és nyomtam a kezébe a könyveit, majd szólásra nyitottam a szám, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Lehet, hogy én vertem ki a kezedből a cuccaid, de azért igazán segíthettél volna! - sziszegem otrombán, ideje sincs válaszolni, mert egy férfi terem mellettünk, aki megfogja lágyan a könyökét. És csak most vettem észre a kis árulkodó jelet. Napszemüveg van rajta.
- Elintéztem mindent Dean! - mondta az idős férfi neki halkan. A hang irányába fordította a fejét, majd megszólalt.
- Köszönöm! - csendült fel mély hangja, majd visszafordult felém. - És neked is!
- Oh! Én... - nagyot nyeltem, elsüllyedtem volna szégyenemben, de mielőtt bocsánatot kértem, a mellette álló férfi megelőzött.
- Nem vagy ismerős! Te biztos Raven vagy! - mosolygott kedvesen.
- Huh, de gyorsan terjednek a hírek! - mondtam, próbáltam leplezni dühömet.
- Kis város! - vonta meg a vállát. - Na, de ne haragudj nekünk most mennünk kell!
Bólintottam, mert nem éreztem a hangomat olyan megbízhatónak.
- Viszlát Raven! - köszönt el Dean, majd a férfibe kapaszkodva kisétált lassan az ajtón.
Volt valami a hangjában, mikor kiejtette a nevem. Valami, amit nem tudtam megfejteni.
Kifújtam a levegőt, amit észre sem vettem, hogy eddig bent tartottam. Magamban megtapsoltam magam, hogy az első napomon már kellemetlen helyzetbe kerülök, és lehordok egy vak srácot, teljesen jogtalanul.
Gratulálok, Raven! Ezt jól kezded! 
A nap további részében csak ő járt a fejemben. Ahogy telt ajkai a nevemet formálják. 
Jesszus Raven! Ne gondolj ilyenekre! Nem szabad!
De bármennyire is próbáltam agyam legsötétebb zugaiba eldugni, nem ment. Mindig előbújt és én nem tudtam ellene tenni semmit. Remélem többé nem kell vele találkoznom és nem sodrom bajba. Vagy ha nem is sodornám bajba, amint megtudja, hogy mi vagyok, úgyis elfut. Épp ezért nem fogom engedni, hogy átvegye a hatalmat felettem az érzéseim. Nem fogom hagyni még egyszer!